RAJZPÁLYÁZAT – Te hogyan folytatnád a történetet? Hagymaház

2019. november 26.

(A „Te hogyan folytatnád a történetet?” című alkotópályázat melléklete:)

Mese a Szeretetről

(Felső tagozatosok, középiskolások számára javasolt)

 

Az egyszeri asszony, amikor kijött a házból, három igen különös, fehér szakállú, jóságos öregre lett figyelmes, akik úgy üldögéltek, mint a “Három Királyok”! Igen szimpatikusnak találta őket és gondolta behívja a házba, hátha éhesek. Így szólt: “Szívesen megkínállak valamivel benneteket, jöjjetek be a házba!”

“A ház ura itthon van?” – kérdezték.

“Nem, nincs itthon!” – válaszolta az asszony.

“Akkor nem mehetünk be!” – felelték. Az asszony felettébb csodálkozott ezen és sajnálkozva ment a dolgára.

Amikor este a férje hazaért, a három ősz szakállú öreg, még mindig ott ült. Az asszony nem is mulasztotta el férjével közölni, hogy milyen sajátos választ kapott délelőtt. “No, akkor menj és mondd meg nekik, hogy itthon vagyok, és nyugodtan bejöhetnek. Már magam is kíváncsi lennék, hogy miféle szerzetek ezek?!”

A feleség kiment, és újra hívta az öregeket. Ők azonban így feleltek: “Köszönjük, de együtt nem mehetünk be a házba!”

“Miért nem?” – kérdezte az asszony csodálkozva.

“Azért, mert én vagyok a Jólét, a másik két társam pedig a Siker és a Szeretet.” Majd így folytatta: “Beszéld meg a férjeddel, hogy melyikünket akarjátok behívni hármunk közül!?”

Az asszony elmondta válaszukat a házban, mire a férj igen megörült: “De hiszen ez nagyszerű! – mondta – akkor hívjuk be Jólétet a házunkba!”

A felesége nem értett egyet. “Kedvesem, miért nem inkább a Sikert hívjuk be?”

A menyük, aki eddig csak hallgatta őket, most előállt saját javaslatával…

 

 

Garay András: Karácsonyi történet

(Alsó és felső tagozatosok számára javasolt)

 

Mi, gyerekek, nagyon vártuk az első havat. Karácsony tájt érkeztek meg nyugat felől a szürke fellegek, s letették terhüket a hegyek koszorúja övezte völgyben, de nem olyan városias, hosszú szállingózás módján, hanem vastag bunda alá került a táj, a falu. Az iskolának akkor egyszeribe vége szakadt, a szünidő kezdetét nem a kalendárium betűi, hanem az első hó jelentette. Mi már december eleje óta a reggeli felkelés után azonnal az ablakhoz siettünk, hogy ledörzsölve a jégvirágokat, megláthassuk az első havat, szabadságunk kezdetét.
Idén sem kellett csalódnunk. Már november végén megjelentek a fellegek, András-napra már hósipka borította a Kömöge tetejét, s december közepén egy éjszaka kétarasznyi hó hullott, beterített mindent, s mesevilágot varázsolt a környékre. Hurrá! – rohantunk vissza az ablaktól, s sarokba dobva az iskolatáskát, lázasan kezdtük szőni a szünidei terveket. Kertünk vége a hegyek lábáig nyúlott, s kukoricacsutkát cipőnkre kötve vígan siklottunk a havon. Csúszkálással, ródlizással telt az idő, s este, mikor a konyhában egybegyűlt a család, hallgattuk az öregek szavát, apám, Márton tréfálkozásait, a világ gondját, s körülfogott bennünket anyám szerető gondoskodása. Kezdetét vette a sütés-főzés, a készülődés.
Hamarosan itt a karácsony. S mikor apánk egy este azt mondta, hogy másnap levágjuk a disznót, tudtuk, már csak napok vannak hátra, s esténként leszakítva a leveles naptár lapjait, mi, gyerekek, lestük azt az egyre közelebb kerülő piros betűs számot. Már a szánkózás sem volt az igazi, s amíg a férfiak az udvarban tettek-vettek az állatok körül, mi néztük a konyhaasztal köré kuporodva az anyám keze alól kikerülő mézes figurákat, cukordíszeket, apró meglepetéseket.
Titkolózni nemigen lehetett, nem is volt rá szükség. Őszinte világ volt a miénk, tiszta szándékú, egyszerű szavú. Úgy mondták otthon: karácsonykor Jézust várjuk, hogy eljöjjön hozzánk, készülünk, hogy méltónak találjon minket. S az igazi ajándékok ezek az esték voltak, amikor a család összehajolva, gyerekek és szülők közös izgalmával, tréfálkozással az eljövendő nap örömében készülgetett.
Egy este, hogy apám elfújta a lámpást, Dorka húgom odasúgta anyjának: Anya, ugye a Mennyországban is így telnek az esték? Anyám igenére már tudtuk, eljön ő hozzánk, mint tavaly, tavalyelőtt, s amióta csak az eszemet tudom. Aznap szépet álmodtam, angyalok seperték a havat a behavazott utcán. Egy meglepetés azonban mindig volt. A fa. Ezt mindig apám hozta, de oly észrevétlen, hogy mi, gyerekek sehogy sem értettük, hogyan kerül oda az asztalra, csak lenyűgözve álltuk körül este a gyertyafényben alakot öltő karácsonyfát.
A várt reggelen apám szokás szerint fogta a fejszéjét, felvette hótaposó csizmáját, s mikorra mi előkászálódtunk a meleg dunyhák alól, már csak imbolygó alakját láttuk a hegynek tartva a fehér hómezőben. A fát még az ősszel kinézte. Igaz, kicsit messze kellett mennie fel a hegyekbe, de ezt az utat minden évben megtette, talán neki is le kellett tenni a gondokat, kóborolni a csendes, behavazott tájon.
A hó érintetlen volt, nehezen haladt előre. Itt-ott állatnyomokat látott. A fagy megdermesztette a fákat, bokrokat, s tündérvirággá varázsolta az erdőt. A Kömöge alatt vitt az útja, aztán fel egy dombtetőre, majd végig a gerincen. Megismerte a helyet. Az ősszel itt kaszáltak egy réten, s már akkor látott egy kis fenyőfát. Arányos termete, dús ágai, tömött levelei, szürkészöld színe rögtön feltűnt neki, s képzeletében már látta is felöltöztetve a szoba sarkában. Ott is volt a fa egy kis beszögellésben, évszázados fenyők oltalmában. Két csapásra kivágta, majd kicsit megpihenve belakmározott tarisznyájából, amelyet anyám varrt neki, s elindult visszafelé. A megindult hóesés betemette a nyomokat, s bizony iparkodnia kellett, hogy sötétedésre visszaérjen. Baljós zúgással feltámadt a szél. Hóna alatt a fenyőfával ugyancsak különös látvány lehetett. De ismerte a tájat, hiszen itt gyerekeskedett, s a falut is alig hagyta el. S mikor arról beszélt az unszolásunkra, hogy volt egyszer Pesten is, teljes bizonyossággal gondoltuk, hogy apánk világlátott ember.
Leért a völgybe, s már erőst szürkült az idő, mikor elérte a falu első házait. A hegyek alatt, a forrásnál – hova együtt jártunk a nyáron a többi gyerekkel vízért -, kis ház állott. Egy öreg juhászé volt, kit, mivel nem csizmában járt, hanem bakancsban – mindenki Bakancsos Pista bácsinak szólított. Rossz érzés fogta el apámat a behavazott udvar, a setét ablakok láttán. Megnyitotta a kertajtót, letámasztotta a fát a tornácra és benyitott a házba. Pista bácsi az ágyban feküdt. Mi van magával? – kérdezte apám, ahogy meggyújtotta a világot. Beteg vagyok, Márton – mondta az öreg. A kályha hideg volt. – Mindjárt befűtök. Zsófi majd holnap hoz meleg levest meg kóstolót.
Kiment a fészerbe, fát keresett. De csak a hó alatt talált nyirkos, korhadt fadarabokat, így a feladat reménytelennek látszott…

 

 

 

A nagypapa tányérja

(Alsó és felső tagozatosok számára javasolt)

 

Egyszer volt egy család, ahol anya, apa, nagypapa, és egy gyerek élt együtt egy fedél alatt. A családi étkezések mindig közösen, az asztalnál zajlottak. Karácsonykor mindig szép terítő, friss virág, és drága étkészlet került az asztalra, úgy, ahogy illik.

A nagypapa már öreg volt, reszketett a keze, sokat betegeskedett. Ezért kilötyögtette az ételt a drága asztalterítőre. Rossz szemmel nézte ezt a menye, és ezért rendszeresen korholta az idős embert.

Karácsonykor azonban megelégelte a dolgot, és nem engedte a családi asztalhoz ülni. Így a nagypapa a sarokban ült le egy sámlira, ölbe vette a tányérját, és úgy evett. Egy óvatlan pillanatban azonban kiesett az öléből a gyönyörű tányér, és tartalmával együtt leesett a konyha kövére, ami darabokra tört.

Nagyon mérges lett az asszony, és a férje is, hogy a drága étkészletből eltört egy tányér, amit nagyon sajnáltak. Rá is ripakodtak az idős emberre az ügyetlensége miatt.

Ezért karácsony másnapján elővettek egy csorba, megkopott cserépedényt, és az volt a nagypapa tányérja. Ő nem ellenkezett, beletörődött a sorsába, és elfogadta az ócska holmit.

Finom vacsora került bele, a nagypapa pedig könnyes szemmel evett. Szeretett volna ő is az asztalnál ülni a családjával. Ráadásul újra megismétlődött az eset. Ez a kopott kis cserépedény is kiesett a nagypapa remegő kezéből, és ripityára tört össze a konyha kövén.

Az anya már készült, hogy ismét leszidja a nagypapát, amikor felugrott az asztaltól a gyermekük…

 

 

Amikor az ünnep fontosabb volt, mint a harcok

(Felső tagozatosok, középiskolások számára javasolt)

 

A karácsony különös ünnep: alig akad olyan ember, akinek ne enyhülne meg ilyenkor kicsit a szíve. És ez akkor sincs másként, ha éppen a frontvonal a helyszín, szemben az ellenséggel, az időpont pedig 1914. december 24-e, az első világháború ideje.

Az első világháború egyik napról a másikra tört be a nemzetek életébe. 1914 nyarán még egyetlen német, skót vagy francia sem sejtette, hogy néhány hónap múlva a fagyos földön fekve, fegyverekkel a kezekben néznek egymással farkasszemet.

De arra sem számítottak, hogy a karácsony olyan hatással lesz rájuk, hogy azt örökre az eszébe vési majd az emberiség. Hogy mi történt december 24-én a lövészárkokban, nem tudjuk, csak azt, hogy az egymással szemben álló felek egyszer csak úgy döntöttek…

A legszebb karácsony

(Alsó és felső tagozatosok számára javasolt)

 

Azon a télen gyönyörű hóeséssel közeledett a karácsony. Az egész falut betakarta a szikrázóan fehér lepel. A vaskályhát pirosra fűtöttük az iskolában, s az egyetlen tanteremben békés nyugalomban csomagoltuk mi, gyerekek az ezüst diót. A tanító úr mosolyogva sétált közöttünk, gyönyörködött az általunk készített fenyőfadíszekben, melyeket néhány nap múlva hazaviszünk, hogy otthon meglepjük vele szüleinket karácsonykor. Csendben voltunk, elmerültünk gondolatainkban, tervezgettük, hogyan visszük haza a kis fenyőfát az erdőről, milyen aprósággal lepjük meg szüleinket, testvéreinket.

Váratlanul Tóth Marci szólalt meg:

– Tanító úr, Páros Jancsiéknak nem lesz az idén karácsonyfájuk. Az édesapja megrokkant a bányában, az édesanyja el sem tud mozdulni mellőle, s ott van a négy kistestvére is.

A tanító úr arca elkomolyodott. Amikor befejeződött a tanítás, szokás szerint az ajtóig kísért bennünket. Jókedvűen, mint a kiszabadult kiscsikók, dobálóztunk az iskola előtt a hóban, nem akaródzott még hazamenni. Egyszer csak nyílt az ajtó, a tanító úr lépett ki rajta kabátban, kalapban, kisbaltával a hóna alatt. Megállt kezünkben a hógolyó, egy pillanatra megmerevedtünk, aztán csendben elindultunk a tanító úr után az erdőre. Valamennyien, kivétel nélkül.

Hát ti? – fordult meg a hó ropogására a tanító úr.

-Mi is megyünk! – válaszoltuk halkan.

-Akkora fát nem hozok, hogy ennyi segítő kézre lenne szükség! – szólt. – Az apraja nyugodtan hazamehet.

Senki sem mozdult. Ő mosolygott, s elindultunk valamennyien. Kevés fenyőfát szállított haza ekkora szeretet, mint a miénket. Kiválasztottuk a legszebbet, legformásabbat. Felváltva vittük az iskoláig, még a legkisebbek is cipelték egy kis darabon.

A következő pár nap boldog izgalommal telt. Díszeket készítettünk színes papírból, csillagokkal, füzérekkel díszítettük a fácskát. Mindenki készített, hozott valami apró ajándékot. Alig vártuk a szent estét.

Amikor besötétedett, elindultunk az iskolából…

A különleges mag

(Felső tagozatosok, középiskolások számára javasolt)

 

Egy sikeres üzletember már idős volt, és úgy érezte, hogy eljött az ideje, hogy kiválassza az örökösét, aki továbbviszi az üzletet. Úgy döntött, hogy a szokásokat követi, és nem az egyik igazgatót, vagy az egyik gyermekét választja, hanem valaki egészen mást. Így akarta elérni, hogy valóban az vigye tovább a vállalkozását, aki a legméltóbb arra.

Összehívta az összes fiatal alkalmazottat, és ezt mondta nekik:

– Eljött az ideje, hogy visszavonuljak, és szeretném kiválasztani az utódomat. Elhatároztam, hogy közületek fogok választani valakit!

A fiatal alkalmazottak nagyon megdöbbentek. A főnök azonban így folytatta:

– Mindegyikőtöknek adok egy MAGOT – egy nagyon különleges MAGOT! Szeretném, ha elültetnétek ezt a magot, öntöznétek, és jöjjetek vissza mához egy évre azzal, amit neveltetek a magból. Akkor majd megnézem a növényeiteket, és kiválasztom, ki lesz az, aki tovább viheti a vállalkozásomat!

A fiatal jelöltek között ott áll Jim is. Ő, a többiekhez hasonlóan, szintén kapott egy különleges magot. Nagyon izgatottan tért haza, és elmondta a történteket a feleségének. A felesége segített cserepet, földet és komposztot keríteni, és Jim elültette a magot. Minden nap meglocsolta, és figyelte, nő-e a növénye.

Körülbelül három hét elteltével a többi alkalmazott már a kikelt növényéről beszélgetett. Jim csak hallgatott, mert hiába vizsgálta az ő magját, semmi nem kelt ki belőle.

Eltelt három, majd négy, végül öt hét, és még mindig semmi. Addigra már mindenki a növényéről mesélt, de Jimnek nem volt növénye, és egyre inkább úgy érezte, hogy kudarcot vallott.

Már hat hónap is eltelt, és még mindig nem történt semmi Jim cserepében. Úgy gondolta, hogy biztosan elpusztította a magját. Mindenkinek fái és magas növényei voltak, de neki semmije sem. Jim mégsem szólt egy szót sem a kollégáinak. Tovább locsolta és trágyázta a magocska földjét. Annyira akarta, hogy kikeljen a mag.

Lassan letelt az egy év, és a cég minden fiatal alkalmazottjának el kellett hoznia a növényét, hogy megmutassa a vezérigazgatónak mit nevelt a kapott magjából. Jim azt mondta a feleségének, hogy ő nem fog bevinni egy üres cserepet. De a felesége azzal biztatta, hogy őszintén el kell mondania mindazt, ami történt.

Jimnek kavargott a gyomra. Úgy érezte, ez lesz életének legkínosabb pillanata! De azt is érezte, hogy a feleségének igaza van. Elvitte tehát az üres cserepét a munkahelyére, hogy szégyenszemre odaálljon vele a kollégái közé…

 

A három fenyőfa

(Alsó tagozatosok számára javasolt)

 

Három fenyőfa állt egy dombtetőn.
A legnagyobbik fa szép és egyenes volt, erős, messze nyúló ágai voltak. A kisebbik fenyő volt nem olyan terebélyes, de napról napra fejlődött és növekedett. A harmadik fenyő azonban igazán nagyon kicsi volt, vékony törzsű és egészen alacsony.
– Bárcsak olyan nagy és erős lennék, mint a Legnagyobb Fenyő! – sóhajtotta ez a kicsike fa.
Nagyon hideg tél volt ebben az esztendőben. A földet belepte a hó. Karácsony közeledett.
– Bárcsak eljönne értem Télapó, és elvinne karácsonyfának! – sóhajtott a Legnagyobb Fenyő.
– Bárcsak engem vinne! – mondta a Kisebbik Fenyő.
– Bárcsak engem választana! – kívánta a Harmadik Fácska.
Egy napon fázós kismadár jött szökdécselve feléjük. Megsérült a szárnya, s ezét nem tudott repülni.
– Kérlek Legnagyobb Fenyő, itt maradhatnék az ágaid közt? – szólította meg félénken a kismadár a fát.
– Nem lehet! – mondta a Legnagyobb Fenyő – Nem használhatok madarakat az ágaim közt, mert éppen karácsonyfának készülök.
– Pedig úgy fázom – panaszolta a kismadár, a Legnagyobb Fenyő azonban nem is válaszolt.
Így hát a törött szárnyú kismadár odább ugrált a Kisebbik Fenyőhöz.
– Kedves Kisebbik Fenyő megengednéd, hogy itt maradjak az ágaid között? – kérdezte.
– Nem! – felelte a Kisebbik Fenyő. – Nem ringathatok semmiféle madarat az ágaim között, mert hátha éppen most vinne el valaki karácsonyfának.
Ekkor szegény didergő kismadár tovább ugrált a Harmadik Fácskához.
– Drága kicsi fenyő, itt maradhatnék az ágaid között? – kérdezte.
– Hogyne maradhatnál kismadár – felelte a Harmadik Fácska. – Búj csak egészen hozzám. Majd megmelegítelek, amennyire csak tőlem telik.
A kismadár felugrott a Harmadik Fácska ágai közé, ott nyomban el is aludt…

A gazdag ember és a kisfiú

(Felső tagozatosok és középiskolások számára javasolt)

 

A férfi magányosan élt, hatalmas házában senki sem várta este. Amikor azt kérdezték, miért, cinikus nevetéssel válaszolt:

– A nőkkel csak baj van, a gyerekeket pedig nem szeretem. Amíg kicsik, büdösek és sokba kerülnek, amikor már nagyobbak, állandóan nyavalyognak… és ne mondd, hogy olyan aranyosak! Ez csak az ostobák közhelye! Az arcukra már óvodáskorukban rá van írva, hogy milyen ostoba és rosszindulatú felnőtt lesz belőlük…

Úgyhogy a férfi egyedül élt. Igazgatta a vállalatait, golfozott, sokat olvasott, és utazott, ám egyszer, amikor a város szegénynegyedén hajtott keresztül, defektet kapott. Káromkodva szállt ki az autóból, ám miután telefonon segítséget hívott, elégedettsége visszatért, mert örömmel töltötte el a tény, hogy minden problémát képes megoldani…

Ekkor vette észre a gyereket.

A kisfiú – aki még öt nyarat sem élt meg – egy kerítés vasrácsába kapaszkodott, és némán figyelte őt. Apró testét rongyok fedték, s noha a kéregetők jellegzetes kisugárzását árasztotta, nem szólt egyetlen árva szót sem.

Csak nézett.

A férfi nem hatódott meg, ezer ilyet látott már. Sőt, még csak el se fordult. A legtöbb ember gyenge, hogy őszinte nyugalommal fogadja egy koldus közeledését, ám őt más fából faragták: rezzenéstelen arccal állta a rászegeződő tekintetet, mi több, még bele is merült a gyermeki szempárba…

S akkor megszédült.

Erővel vágta mellbe valami, pedig a fiú pillantásából hiányzott minden emberi: pici lelke nem sugárzott haragot, dühöt, félelmet vagy örömöt, egyszerűen nem volt benne semmi. A férfi nem bírta elfordítani a fejét, pedig a kölyök szembogara, mint két feneketlen üreg, a halál ürességével dermesztette szívét. Azok néznek így, akik a kelleténél többet láttak az élet mocskából.

Egész nap ez a pillanat járt a fejében. Hiába golfozott a ragyogó napsütésben, a semmi hűvöse vele maradt; hiába döntött magába nemesebbnél nemesebb borokat, szájában csak por és hamu íze fakadt. Nem tudott aludni, forgolódott a hatalmas ágyban, és a plafonra szerelt tükörben nem látott mást, csak egy halott szempárt…

Amikor másnap a kormány mögé ült, eleinte még győzködte magát, hogy nem érdekli a gyerek, és csak azért megy arra, mert úgy rövidebb, aztán egyszer csak lélekben vállat vont, és nem színészkedett tovább önmaga előtt. Igenis látni akarta…

A kisfiú pontosan ott állt. A férfi csak nézte a merev szempárt, a mozdulatlan testet. Meg akarta szólítani a gyereket, de amikor ki akart szállni az autóból, elkezdett izzadni a tenyere. Ahogy az ajtó felé nyúlt, görcsbe rándult a gyomra, és elhajtott.

A felkelő nap újra a vasrács mellet érte…

 

 

 

 

Mester Györgyi: Karácsonyi kommandó

(Felső tagozatosok, középiskolások számára javasolt)

 

Az ötfős fiúcsapatot a közös hobbi hozta, egyben tartotta össze: valamennyien képregény rajongók voltak, s legszívesebben hőseik bőrébe bújva élték volna az életüket.
De mivel erre nem volt lehetőség, ezért tenniük kellett érte valamit.
A csapat tagjai – hobbijukon túl -, merőben különböztek egymástól: egyikük magas volt, a másik kövér, a következő alacsony, negyedik társuk szemüveget viselt, az ötödik pedig egyszerűen csak okos volt. Az ő fejéből pattant ki az ötlet, hogy valami különlegeset, valami csodaszámba menőt kellene véghezvinniük. Hozzanak létre – hőseikhez hasonlóan -, egy kommandót, és csináljanak valami olyasmit, amit ez idáig még sohasem tettek.
Közeledett a karácsony. A fiúk mindnyájan a városi középiskolába jártak, méghozzá naponta bejártak a kis faluból, ahol éltek.

Nem származtak jómódú családból, de amire alapvetően szükségük volt, azt a szüleiktől megkapták.
Nemegyszer hallottak azonban arról, hogy már megint meghalt egy agg falubélijük, és egyedül maradt öreg párja bizony csak magára számíthat. Vajon hány ilyen magányos, idős ember élhet a településükön?! Ahogy összeszámolták, bizony akadt belőlük jócskán.
A kommandó alakítás ötlete szárba szökkent, továbbfejlődött, és amikor két héttel az év végi ünnepek előtt leesett a hó, a csapat mozgásba lendült.

Rozika néni nem a legelesettebbek közül való volt, mégis temérdek gondja akadt. A fia meghozatta ugyan a téli tüzelőt, de azt a szállítók csak ledobálták az udvarra, mondván, itt az ő feladatuk véget ért, a fa behordására nem szerződtek.

Mit csináljon ilyenkor egy nyolcvanéves öregasszony? Városban élő fia nem ér rá vele vesződni – megvan annak a maga baja -, nem marad más hátra, minthogy kikaparja a hó alól a napi fűtenivalót. Persze, amíg teljesen át nem ázik a fa, mert akkor csak füstöl, nem ad meleget. Nehéz télnek nézek elébe – gondolta.

Másnap azonban, amikor kilépett a konyhaajtón, hogy az udvarról legalább annyi fahasábot becipeljen, amennyi a kötényébe belefér, meghökkenve vette észre: az összes fa eltűnt. Siránkozva körbejárt az udvaron, amikor meglátta…

 

A nemrégiben megözvegyült öreg Józsi, csúzzal küszködve várta a számára semmi jóval nem kecsegtető karácsonyt. Magát még csak ellátta volna, értett a konyhához, de a betegsége mozgásképtelenné tette. Hogy fog ő most kimenni a kamrába, a tyúkólba a tojásért, az istállóba megetetni a tehenet, amikor félméteres hó takarja az udvart?!
Így aludt el, és ugyanezekkel a gondolatokkal ébredt. Csak kinézni akart az ablakon, remélve, hogy tegnapról aznapra kitavaszodott, és elolvadt a hó, amikor azt kellett látnia, hogy a hó tényleg eltűnt…

 

Boriska néni igazán szegény volt. Férje sosem lévén, nehezen élt, és bár egész életében keményen dolgozott, idős korára nem sikerült semmit tartalékolnia. Szerény nyugdíjából téli tüzelőre se tellett. Már előre félt a hideg napoktól, mert a kertjéből való, fákról lehullott gallyak utolsó maradékát vetette a tűzre. Hogy másnaptól hogyan lesz, azt el sem tudta képzelni.
Éjszaka nyugtalanul forgolódott a kihunyó tűz, már meleget alig adó, tompa fényénél, amikor az udvar felől zajt hallott. Kimenni nem mert, a házában meg csak nem törnek rá, hiszen mindenki tudja, tőle nincs mit elvinni. Másnapra virradóan, kicsit félve, de kíváncsian lépett ki a házból…

 

 

János bá’ valaha a falu tehénpásztoraként kereste meg a napi betevőjét. Mindenki ismerte, kedvelték, mert jó dolgos volt, megbízható, odafigyelt az állatokra, sohasem hullott, veszett el a keze alól egyetlen jószág sem. Az idő azonban telt-múlt, és vele ő is elhasználódott. Már a házát se hagyta el, öreg feleségével napról-napra éltek, gyerekük nem volt. A faluszéli vályogház, amelyben éltek, roskadozott, különösen azóta volt félő, hogy nem vészelik át benne a telet, amióta kis szobájuk fölött kilyukadt a tető. A hó beesett rajta, lavórt állítottak hát a lyuk alá, abba essen, ne kezdje ki a földes padlót. A tetőre felmenni eszébe se jutott, „meghalni itt a földön állva is lehet, nem kell azért létrára mászni” – szokta mondogatni.
Egy reggel arra ébredtek, hogy a lavór üres. Pedig a hó egész éjszaka esett, hallották, amint a jeges hókristályok bebocsátásért kopogtatnak az apró ablakon. Ugyan mi történhetett?!
Az öreg János magára húzta ócska kabátját, és kiment, hogy szemügyre vegye a háza tetején előző nap még ott éktelenkedő, az udvarról is jól látható helyet, ahol besüppedt a zsúpszalma, és ahonnan folyamatosan kapták az égi áldást…

 

 

Böske néni egykoron a falu bábája volt. Túl a kilencvenötödik életévén, épphogy csak élt. De mivel mindig tevékeny volt, úgy gondolta, ha muszáj, egy darabig még kitart. Nem is lett volna baj, ha ősszel el nem esik, és darabosra nem töri a karját. Öreg csontja nem jól forrt össze, így nem tudta használni a kezét. Csak ezért, és nem másért maradt letöretlen a kertjében a kukorica, ami addig még sohasem fordult elő. Pedig nemcsak a tyúkoknak kellett a morzsolt tengeri, a tűzhelyből is hiányzott a fűtenivaló, a jó száraz kukoricacsutka.
Hogy hogyan telik majd e nélkül a tél, gondolni se mert rá. Nem is azért kelt korán, hogy e fölött a friss, udvari levegőn töprengjen, csupán a megszokás húzta ki az ágyból a hajnali órán. Ahogy kilépett az ajtón, valamibe beleütközött a lába.

Még szerencse, hogy újra el nem estem. Akkor már tényleg magatehetetlen lennék, jó kéz és láb híján – jutott azonnal az eszébe. De amikor jobban megnézte, mibe botlott…

 

A faluban szóbeszéd tárgya lett, hogy ismeretlenek sorozatban olyan jót cselekedtek a legszegényebb öregek javára, ami a mai közönyös, rideg világban csodaszámba megy.
Később azonban úgy alakult, hogy karácsony másnapján, az öt csapatbéli fiú – a kommandó tagjai -, a lakásuk küszöbén találtak egy-egy csomag mennyei ízű, porcukros diós kiflit, amelyet…